iBen 2.0

már majdnem három hónapja jöttem vissza, mostanra el is értem odáig, hogy elkezdem elmondani a karib sztorit.

előrebocsátom, mivel Magyarországon, és Jamaikában is tilos a kender fogyasztása, és a történetben valós személyek szerepelnek, így bármilyen erre vonatkozó utalás csak az olvasó képzeletének szüleménye lehet.

tehát megvan az első rész, ami a Budapesttől-Negril-ig, vagyis az onnan továbbindulásig eleveníti fel az eseményeket. természetesen fotógaléria is jár hozzá.

a PicLens egy nagyon kábítós kis kiegészítés a böngészőbe, amivel 3D-ben mozgatva, ki-be zoomolva lehet megnézni webgalériákat. szereti a picasa-t, a fickr-t, photobucket-et, és egy csomó más fotómegosztót, plusz a myspace-t, iwiw-et, facbookot, stb. érdemes megnézni.

És akkor tessék parancsolni, a történet első része:

Karib-sztori I.

A történet 2008 január 3-án hajnal fél ötkor kezdődik, amikor ninJah felvett a kulti előtt. Egy zsák cuccal, 2 repjeggyel és a Lonely Planet – Karib-szigetek könyvének megfelelő fejezeteinek kinyomtatott lapjaival vágtunk neki az útnak. A két repjegy -amint már Ferihegyen kiderült-, csak nálam volt meg, mert ninJah otthon hagyta a Jamaika-Grenada repjegyét. Ennek természetesen később még jelentősége lesz. Kávé, cigi, check-in Frankfurt.

Kilencszázzal az óceán fölött
A frankfurti átszállás nem volt kellemetlen, mert ninJah törzskártyájával bemehettünk a VIP váróba, ami ugyan tele volt öltönyös majmokkal, de volt dohányzó és nem kevésbé ingyen campari szóda. A majdnem 12 órás repülés már nem ilyen szép, viszonylag egyhangúan telt volna, de szerencsére vidám román utitársaink, akik történetesen pont előttünk ültek, és lehettek volna akár a román birkózó-válogatott tagjai is, mindig gondoskodtak egy kis műsorról. Bunyós és Pufi, mert így neveztük őket, mindent bevetett: kezdve a kitudja hogy felhozott üveg whisky vedelésétől, a vécében rágyújtáson át, a mobiltelefon ki nem kapcsolásig. A stewardessek többféle nyelven próbálták nekik elmondani, hogy ezek bűncselekménynek számítanak, ők mindenre a „no inglis – no dajcs” aduásszal válaszoltak. Az volt a furcsa, hogy a „viszkividájsz” szófordulatot folyékonyan ki tudták mondani, és a jelentésével is láthatólag tisztában voltak.

IMMIGRATION OFFICE
A megérkezéskor több dolog sem pont úgy volt, ahogy elképzeltük. Az egyik, hogy nem volt iszonyú jó idő, a másik pedig a bevándorlási hivatal. Azt gondolná az ember, hogy Jamaikába csak úgy beengednek, onnan inkább kivándorolnak a lakosok, de nem. Bizonyos európaiaknak nem kell vízum, másoknak igen. Mondjuk hiába magyaráztunk volna nekik, hogy schengen-i határok, ember! Két és fél órán át tartott az eljárás, amíg végre kijutottunk a reptérről, ami hosszúnak tűnt, mert még nem álltunk át a jamaikai típusú 'később-pont-jó' (later is good) gondolkodásra. Szállásunk addigra már volt, mert kérték az érvényes foglalást, amiből annyi lett, hogy a touristinfóból felhívattuk a Lonely Planetből kinézett legszimpatikusabb szállást. Kiderült, hogy emberünk, Joseph épp ott vár a reptéren egy vendégére, aki ugyanazzal a géppel jött, tehát mehetünk mi is vele Negrilbe. Azt már a gépen eldöntöttük, hogy nem maradunk Montego Bay-ben (ott Mo-bay), ami hírhedten a drogok, a szesz, a szerencsejáték és a kurvák melegágya, nem beszélve a lehúzásokról, és erre még nem voltunk felkészülve. Negril jó helynek tűnt: a sziget nyugati csücskén, szembe Mexikóval, nagy strand, sit-back. Így aztán a parkolóban már ott várt minket Joseph, a kocsija és Urs társaságában, aki sváci lévén már régen túljutott a kicsekkoláson. Ursról annyit érdemes tudni, hogy 43 éves, felesége és három gyermeke várja otthon és 7 éve gyűjt a háromhetes jamaikai vakációra. Ja, és fiatalkorában többször járt itt, többek között jamaikában tanult meg angolul(!), ami a német hanghordozás és a patwa beszédstílus egy furcsa és számunkra vicces keverékét eredményezte nála (ja, mann).

Westport Cottages, Negril
A Negril felé vezető 80 kilométeres (másfél órás) út már kellemesen telt, Joseph és Urs, mint rég nem látott ismerősök, egyből a ki-hogyvan, miújság jamaikában, mivan a csajokkal témákról kezdtek beszélgetni, mi meg alig akartuk elhinni, hogy tényleg, igen, itt vagyunk. Joseph hatalmas forma: kb. 65 éves, jóságos kinézetű tapasztalt öreg, elképesztő éleslátással és raszta életfelfogással. Volt egy vicces jelenet, amikor Urs megkérdezte, hogy szokott-e kurvázni, mire nagyon röhögött és annyit mondott: 'Mi no pay fi pussy. She waan free lickin, free cock, mi go, but mi no pay.'
Nagyjából összebarátkoztunk, mire megérkeztünk Nergilbe. A Westport Cottages nevű „komplexum” Josephé volt és 6 iker faházból, egy közösségi faházból és egy kőházból állt. A kőház volt a luxuslakosztály. A kunyhók a közepesnél kicsit enyhébb igényességgel épültek, mifelénk fáskamrát dolgoznak ki ennyire, de az időjárás viszontagságaitól nem is nagyon kell tartani. Így télen este 20 fok körül van, nappal 35, nyáron éjszaka is 30. A nap, az irgalmatlanul süt, de szinte minden nap esik is az eső egy negyed órát. Ott van persze a hurrikánszezon, ami ha igazán elkapja őket, akkor úgyis repül minden. Kaptunk egy kétágyas szobát napi 20 amerikai dollárért 3 napra, plusz reptéri transzfer, összesen 100 USD. Ezt a 20 USD egy minimál kétágyasért árat nagyjából alapnak lehet tekinteni Jamaikában. Mire ezt lerendeztük Joseph-fel már kb. 10 óra volt (európai idő szerint hajnal négy) és arra eszméltünk, hogy iszonyatosan szomjasak és éhesek vagyunk. Urs javaslatára elindultunk sört és kaját keresni.
Kb. 5 perc séta után találtunk is egy nagyon visszafogott talponállót, ahol néhány helybéli rendkívül barátságosan fogadott minket. Kaptunk hideg Red Stripe-ot („a” sör, Urs megjegyezte, hogy ez a legjobb Jamaikában) és rövidesen egész kis társaság gyűlt össze körülöttünk. Hallva, hogy európaiak vagyunk, mindenki elővett egy történetet, hogy ő, vagy valamelyik rokona melyik európai országban lakott (Anglia, Németország, Hollandia) és vigyorogva mondták, hogy 'Alles klaa', amiről nyilván azt gondolták, hogy a 'ya'man' megfelelője az öreg kontinensen. Amikor a kaja felől érdeklődtünk, egyből mondták, hogy jerk chicken van, mire Urs felvilágosított minket, hogy az a legjobb kaja Jamaikában. Félbevágott olajoshordóban, faszénen, alufóliában grillezett negyed csirkét kell elképzelni, amit úgy tálalnak, hogy először egy bárddal csontostul miszlikbe aprítják, visszateszik az alufóliába és meglocsolják ketchuppal meg tabascoval, majd egy szelet kenyeret mellékelnek hozzá. Nagyon finom, de résen kell lenni, mert a felaprított csirkecsont kegyetlenül össze tudja vágni az ember szájpadlását, ezt tapasztalatból mondom. Egy sör 150 jamaikai dollár (JA, „dzsé”, kb. 2,3 Ft) volt, a jerk chik meg 600. Még néhány sör és a helyiekkel folytatott diskurzus után jobbnak láttuk, ha hazamegyünk, mert már alig álltunk a lábunkon a fáradtságtól.

10 mile beach
Másnap kellemes napos időre ébredtünk fél 9 körül és egy kis akklimatizálódás után elindultunk felfedezni a környéket és reggelit keresni. Alig indultunk a sejteni vélt város irányába, szembetalákoztunk Urs-szal, aki már visszafelé tartott erről a körről. Fülig ért a szája és a kezünkbe nyomott egy-egy minibanánt. Elindultunk amerre mutatta és nemsokára a helyi Craft Marketen, azaz kézműves piacon találtuk magunkat. Itt összehaverkodtunk az egyik boltossal, Huen-nel, aki megmutatta hol tudunk kávét venni, majd beinvitált a boltjába. Természetesen mindjárt kellett volna venni valamit, de mondtuk, hogy ráérünk még, itt vagyunk pár napot. Kaptunk egy „barátság” karkötőt, amiről majd mindenhol látják, hogy mi nem azok a fajta turisták vagyunk, akiket le lehet húzni. Mert azt mindenki, akivel közelebbi kapcsolatba kerültünk igyekezett leszögezni, hogy Jamaikában vannak rossz emberek, akik megpróbálnak lenyúlni, meg átverni, az a fontos, hogy megtaláljuk a jó arcokat (mint például ő, aki mondja). Elirányított még minket a bolt felé, mi meg megígértük, hogy másnap is benézünk. A supermarketben, ami akkor nyitott, bevásároltunk cigit meg sört, egy útszéli árusnál meg gyümölcsöt: banánt (ott az evőbanán kb. harmada, mint itthon és mézédes, az itteni mértet zölden szedik és főzve eszik köretként), mangót, papaját és egy sweet-sop nevű helyi gyümölcsöt. Miután ezeket a gyönyörű kis teraszunkon elfogyasztottuk, fürdőgatyát vettünk és elindultunk a partra. Innentől némileg összefolynak az események, a végeláthatatlan, vakítóan fehér homoksáv mentén egymás után sorakozó, pálmatetős bárokat jártuk, mindenhol egy-egy Red Stripe-ot legurítva, köztük tűző-napon-sétálást és tengerben-fürdést iktattunk be. A sör, a nap és az a felfoghatatlan érzés, hogy januárban fürdőgatyában állunk a tengerparton miközben szól a reggae, teljesen elkábított minket. JAMAIKÁBAN VAGYUNK! Azt tudom, hogy a Whistling Bird-ig jutottunk el, ami folyamatos haladás mellett is legalább fél óra járás Long Bay (így hívják Negril 10 mérföldes strandját) végétől, ahol szállásunk, a Westport Cottages volt. Visszafelé jövet Alfred bárjában ismét összefutottunk Urs-szal, aki mondta, hogy itt nyilvánvalóan Dirty Banana-t kell inni, merthogy az a legjobb ital Jamaikában. Bár fogalmunk nem volt mi az, vakon megbíztunk a már bevált 'This the BEST...' szlogenben, kértünk. Rendkívül egyszerű a recept: fehér rum, barna rum, kávélikőr (Tia Maria), cukorszirup, banán és jég egy turmixban. Nagyon finom és irgalmatlan erős. A biztonság kedvéért megittunk még egyet, így amikor a hűs árnyékból kiléptünk, szeneslapátként b*szott fejbe minket a napsütés és az alkohol. További sor ténfergés után jutottunk vissza a Westportba és még este se volt. Kajálni is kellett, így elmentünk az első parti kajálósba, ahol halat ettünk rizzsel, ami a jerk chicken-en kívül a második legnépszerűbb étel. Én 'fish fried rice' kombinációban fogyasztottam, ami kicsit keleti jellegű, hagymával, fűszerekkel, szójaszósszal összepirított hal és rizs, ninJah valami panírozott-szerű halat és babos rizst evett. Ez is elég jó volt, úgyhogy azt már láttuk, hogy a kajával nem lesz gondunk. Este ráadásul Urs javaslatára elmentünk homárt enni Alfred-hoz, ami viszont tényleg csodás választásnak bizonyult.

Charlie Chaplin és a kókler díler
A másnapot megint a piac, kávé, gyümölcs kombóval indítottuk, Huen, a boltos, már barátként köszöntött minket. Reggeli után irány a strand, ahol is ráeszméltünk, hogy előző nap milyen alaposak voltunk a 'minden bárban egy sör' program végrehajtásában, mert szinte minden hely ami mellett elmentünk ismerős volt, mikor Alfred-hoz tartottunk dirty bananáért. Ekkor esett meg az egyetlen nézeteltérés egy jamaikai és köztünk: miután a starndon folyamatosan ment a leszólítgatás, ami először haverkodásnak tűnik, csak előbb-utóbb valami biznisz lesz belőle. Vegyünk ezt meg azt (leginkább kézművesportékát és ganját), vagy elvisznek valahova (vízeséshez, ültetvényre), vagy megmutatja merre kell menni, mindegy, de adj neki pénzt. Már tudtuk Urs-tól, hogy ilyenkor a 'no need, no want, no money' mondattal kell leszerelni az illetőt. Egyik helyen ennek ellenére addig dumálgattunk, míg rábeszéltek, hogy nézzük meg (patwa nyelven 'looki-looki') a boltot, ami egy ponyva alatt felállított asztalra volt értendő. Na, itt emberünk vérszemet kapott és minden ellenkezés ellenére a kalapomba nyomott egy kis csomagot. Igencsak fel volt háborodva, amikor mondtuk, hogy nem fizetjük ki, és semmiképpen nem akarta visszavenni. Némi ökölrázás és bumboklaat mondás (durva patwa káromkodás, kb. seggtörlő) után végül a kalappal együtt vette el. Mi csak röhögtünk az egészen. Még aznap később, amikor visszafelé sétáltunk a parton, már messziről láttuk, hogy kint áll a forma a kalapomban és mosolyog. Amikor odaértünk pacsi-pacsi, visszaadta a kalapot, mondta, hogy egy kicsit felhúzta magát és különben allright, meg irie (boldog, vidám – patwa).
Erre az estére tengerparti buli volt meghirdetve, történetesen Alfred-nál, úgyhogy oda készültünk. Urs sötétedéskor egy üveg Appleton barna rummal jelent meg a teraszunkon és ezzel meg is alapoztuk az estét. A belépő 400 JA lett volna, de a svájci valahogy kidumálta (eddigre rájöttünk, hogy egy őshippi az öreg), hogy ne kelljen fizetnünk. Bent viszonylag csak lézengtek még, hát ittunk egy sört. Észrevettük, hogy 150 JA-ért lehet valamit inni, ami nem sör, viszont rumkólának bizonyult, így a továbbiakban nem is nagyon válogattunk a pultból. Még az előzenekar játszott (az énekes mellett egy 85 éves papa is volt a színpadon, aki teljesen hülyén táncolt, meg székre állt, meg idióta dolgokat művel, de ez -azt mondják- megszokott reggae koncerten), mikor megismerkedtünk két igen dekoratív és rendkívül fiatal lánnyal, akik kedvesek és barátkozósak voltak. Kicsit rossz néven vettük, hogy nem kellett nekik a rumkóla, amire meghívtuk őket, de megittuk mi, nekik meg kértünk Heineken-t, mert azt szerették. Kicsit táncoltunk, kicsit beszélgettünk, majd a lányok ajánlották, hogy menjünk esetleg egy nyugodtabb helyre, mondjuk a szállásunkra. Nem rejtették véka alá, hogy nagyon készségesek lesznek velünk, csak 150 USD-t kell kicsengetnünk lányonként. Ezzel kicsit elvágták a szánkat és bármilyen nagy volt is a kísértés, inkább nem kértük ezt a lehetőséget. Egy darabig még beszélgettünk velük, hömbölögtünk ott, lepacsiztunk az előzenekar énekesével, aztán amikor már állni nem tudtunk, odébbálltunk. A fő fellépőnek, Charlie Chaplinnek még nyoma sem volt, bár utólag Dermottól megtudtam, hogy ő ismert név, így már kicsit sajnálom, hogy kihagytuk.

Irány Belmont
Vasárnap volt az utolsó napunk Negrilben, mert eddigre már kialakult, hogy továbbindulunk délnek, Treasure Beach irányába. Lett két utitársunk, a Csaj, Chrissie Kanadából, és a Gyerek, Robert Németországból. Ők egy kis faluba tartottak, ahol Joseph egy ismerősének volt valami hasonló szálláshelye, mi meg csatlakoztunk hozzájuk. Előtte még velük és Urs-szal indultunk a reggeli kávéra, de a megszokott helyünk nem volt nyitva aznap. Sokáig azonban nem lehet a piac közepén állni céltalanul, rövidesen be is talált minket egy elég koszos kis forma és kérdezte, hogy mit akarunk. Mondtuk, hogy kávézni, mire azonnal intett, hogy kövessük ('fala-fala'). A Craft Market tőszomszédságában fekvő rémesen lepattant kis viskónegyedbe invitált minket, ahol az egyik fa tákolmány mögött egy cseppet sem bizalomgerjesztő „kerthelység”-ben ültettek le minket, miután vezetőnk elmondta a vendéglátónak, hogy mi járatban vagyunk. Végül is, egész jó kis kávét kaptunk és némi alkudozás után egy megfelelő árban is sikerült megegyeznünk. Beugrottunk még Huen-hez a boltba, mert előző nap megrendeltem nála 11 barátságkarkötőt barátságból, így ő is boldog volt. Urs ott maradt 3 hétre a Westportban, Negrilben, mi pedig a Csajjal meg a Gyerekkel felcuccoltunk és elgyalogoltunk a route taxi állomásig, hogy eljussunk Belmontba.

Innen folytatjuk...
Tovább...

na ez az év is eltelt majdnem. nagyon elszaladt..., meg amiket még ilyenkor szoktak. ezennel átnyújtanám jókívánságaimat szeretettel:

Karácsonyt, Újévet, Viszlát! (kellemeset, boldogot, januárit)

az ajándékotok idén is egy szám, lehet szeretni, sőt kell is! nekem ez a kedvencem a Maffia-tól: Jah Watchin. teljenek a refrén jegyében az ünnepek és általában minden napotok!

Almighty a watchin if your life no good
Selassie touch you and Him change your mood
Him see everything and Him know everyone
All you afi do is take care of your nation
(by MC Columbo)

Fordítom:
A Mindenható látja, ha nem jó az életed
Selassie megérint és megváltozik a kedved
Ő mindent lát és mindenkit ismer
Csak annyit kell tenned, vigyázol a népedre

és miért Viszlát? ha még nem tudná valaki közületek: januárban elutazom a Karib-szigetekre 3 hétre. meleg, nap, tenger, fehérhomok, reggae, raszták, sit back, have fun....

Jamaica, Grenada, Carriacou :D

itt nézd csak meg:

megpróbálok majd onnan updatelni, képeket, élményeket.

nézd itt vagy a Facebookon

Tovább...